Fekete István: Levél Bécsbe


Ma október 31.e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy
óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy
érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai
agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.
Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város.
Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal
írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetűs, szent ünnep, ha erre
a városra gondolok, amit sohse szerettem.
Emlékszel ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg
Caffeehaus páholyában, s arról panaszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha a mi
generációnk mögött becsukódik a nagy ajtót, nem lesz, aki továbbvigye azt a
lángot, amit te megőriztél Prsemislben, s utána Szibériában, s amit én félvakon
is jobban láttam, őriztem, s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy
sem törődtek vele.
Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha
semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában
hordaná a beláthatatlan rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.
És Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén, és látom a villanylámpák
elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a
fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal
vérükkel.
Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de
nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben
büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és
felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.
Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk Hozzájuk, mégis igazam volt, mert
valóban nincs közünk hozzájuk, olyan mérhetetlen magasságban vannak felettünk, a
készülés és hallgatás, a bátorság és halálbamenés olyan csodálatos dicsfényében,
amire nincs szó, s amely előtt csak leborulhat minden latolgató értelem.
Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve, Vilmos, nem tudom, és ha
visszagondolok a mi szájjártató nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra,
elszörnyűködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni,
mert a mienkre nem lehetett.
A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az
eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem
beszéltek, nem szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak, és
meghaltak, és viszszanyertek mindent.
Te ott voltál Prsemislben, és láttál hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket
meghalni a monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán csak egy fegyelmezett
közösségi érzés volt, láttad Tamásy altábornagyot egy utolsó rohamban egy szál
lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de mindez céltalan bátorság és
céltalan vérhullatás, oktalan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten
Budapesten történt.
Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak
halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy
istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság
emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a
történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.
És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győzelmesen élve
maradtak.
Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az
örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak
most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki
szabadság, a végtelenség szemléletében.
Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság
véres ostyája s én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni. nem lehet
semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, az egész Magyarországért,
imádkozni, imádkozni...